Laszlo Gyula: A csavargo villamos

László Gyula:

A csavargó villamos

A villamos már befejezte szokásos napi munkáját, ott állt társaival együtt éjszakai pihenõhelyükön, a hatalmas kocsiszínben. Várta, hogy a gondozásával megbízott lakatos elvégezze rajta az ellenõrzõ vizsgálatot, nincs-e valami baja, amit sürgõsen orvosolni kell, hogy másnap újra végigcsörömpölhessen megszokott útvonalán, a Moszkva tértõl a Hûvösvölgybe és vissza. Mi tagadás, unalmas dolog évek óta ide-oda járni, nem csoda hát, ha dohogott miatta:

- Én miért nem mehetek másfelé is, mint a többiek?

- Mindenkinek megvan a maga útja. Te a kirándulókat viszed a hegyek lábához, a zöldbe, én meg a Duna túloldalán, Pest házai között cipelem az utasokat - mondta a mellette lévõ villamos.

Alig ismerte, néhány napja került közéjük, egy szót sem váltottak még addig. Talán egyenesen a gyárból került ide, egyetlen karcolás sem éktelenkedett szép sárga testén. De nem hivalkodott vele, szerényen meghúzódott a többiek között, mint aki tudja, hogy egyszer õ is megöregszik, megkopik, lepattogzik róla a festék, mint elégedetlenkedõ társáról.

- A te életed mégis más, változatosabb, színesebb, nem olyan egyhangú, mint az enyém - hallatszott ismét panaszkodón.

- Minden munka szép, ha jókedvûen, odaadással végezzük - vélekedett a másik.

- Szerintem csakugyan nagyon rossz lehet neked - szólt át a harmadik vágányról egy eddig csöndesen pihenõ villamos. - Tudod mennyi szépség, érdekesség van bent a városban? Elámulnál rajta, ha egyszer láthatnád.

A csábító szavakat nem tudta elfelejteni a régi, kopott villamos. "Miért ne láthatnám egyszer én is ezt a sok csodálatosságot?" - tûnõdött, s bárhogy erõltette is, nem jött álom a szemére. A többiek körülötte már mind aludtak, hogy kipihenjék egész napi fáradalmukat, csak õ töprengett, vágyakozott a hallomásból ismert csodák után.

A hatalmas csarnok sínein sok-sok villamos pihent. Olyan csönd volt körülöttük, hogy ha a villamosok szuszognának álmukban, hallani lehetett volna. Olykor egy kék munkaruhába bújt ember megált valamelyik elõtt, s akár a doktor a beteget, gondosan megvizsgálta a jármû szívét: a motort, aztán ment tovább a másikhoz, hogy azt is szemügyre vegye. Néha lehetett csak hallani egy-egy hangos kalapácsütést, a reszelõ alatt feljajduló vas sikoltását.

A mennyezetrõl csaknem a földig érõ ablakon bekandikált a hold, s hogy semmi érdekeset nem látott, elbújt a felhõk mögé. Õsz felé járt, hûvös volt már az éjszaka, fázhatott, azért lehetett olyan sápadt, s betakaródzott kicsit.

Amikor újra kidugta kerek képét a felhõk mögül, a villamosok ügyes kezû doktora éppen letette szerszámait. Kezet mosott, és leült a kocsiszín távoli sarkába falatozni, mert igencsak megéhezett a sok jövés-menésbe.

- Ó, ha egyszer én is eljuthatnék a nagy folyón túlra! - sóhajtotta a sorsa miatt szomorkodó villamos, de senki nem válaszolt neki.

Vágyaival már csak õ volt ébren. A széles kapu tárva-nyitva. Kinézett az utcára. A hold megint elbújt a felhõk mögött, néhány bágyadt villanykörte világított csak, de messze-messze színes fényeket sejtett az ég alján.

- Oda akarok menni, oda - suttogta vágyakozva, s izgalmában addig-addig mocorgott, amíg egyszer csak kiengedett a fék, megmozdultak a kerekek, és szép lassan kigurult a kocsiszínbõl.

Maga is meglepõdött, kicsit meg is ijedt, de ha már egyszer elindult, nem állhatott meg. Csöndben, szinte hangtalanul mondott búcsút otthonának. Az öreg lakatos semmit nem vett észre, jóízûen eszegetett kis asztalkája fölé hajolva.

Az ismét kibukkanó hold csodálkozva bámulta a szokatlan eseményt, s ha szólni tud, talán le is kiált a villamosnak: "Hová-hová, te szökevény? Mi dolog az, éjnek idején csak úgy otthagyni a többieket, bajba keverni azt a jó öreget, aki gondodat viseli? - De mivel a hold nem tud beszélni, csak a fejét csóválta rosszallón: - Haszontalan villamos, csavarogni megy, ahelyett hogy pihenne. Hogyan akar holnap munkába menni?'

Gondolt is most ezzel a távoli, ismeretlen cél felé guruló villamos! Számára egy volt a fontos: minél messzebb jutni, ismeretlen síneken bebarangolni a várost. A kerekei mind gyorsabban forogtak, s a robogástól szinte megmámorosodva kiáltotta:

- Szabad vagyok! Oda megyek, ahova akarok!

Csakugyan senki nem állta útját. A lakottabb területen néhány késõi járókelõ megállt, rácsodálkozott.

- Nini, ez a villamos magától megy! Furcsa - mondták s mentek tovább.

- No lám, hogy megcsodálnak - örvendezett a villamos. - Napközben bezzeg mindig szidnak: soká jövök, lassan járok, kényelmetlenek az üléseim, meg hogy összerázom õket, s úgy zörgök, olyan hangos vagyok, hogy a saját szavukat nem értik. Most alighanem szívesen felülnének rán, hogy ne kelljen gyalogolniuk.

Soha nem látott barlangjából elõbújt a szél, jobbról-balról meglegyintette az út menti fákat. Számlálatlanul hullt a sok levél, táncra perdült velük. Egy fiatalember fejérõl lekapta a kalapot, karika módjára hajtotta maga elõtt; tulajdonosa bukdácsolva futott utána.

A villamosnak jó szíve volt, egyszeriben elfelejtette, hogyan beszélnek róla napközben. "Megállok - gondolta -, és felveszem õket." De hiába volt meg benne a jó szándék, a kerekei nem engedelmeskedtek akaratának. "Talán jobb is így - nyugtatgatta magát. - Hátha nem tudnék újra elindulni." Még a gondolatától is megijedt. A tervét mindenképpen meg akarta valósítani.

- Vigyázz! - sikoltott a sín.

Bámészkodásából fölriadva, most vette csak észre, hogy egy éles kanyarhoz érkezett. Ekkor ijedt meg igazán. Rémülten meredt maga elé. Minden ügyességére szükség volt, hogy egyensúlyát megtarthassa, s ki ne vágódjon a nagy lendülettõl az úttest közepére. Az ablakok így is kétségbeesve kiabáltak:

- Jaj! Jaj! Végünk van!

"Villamosemlékezet óta létezik ez a kanyar, mégis megfeledkeztem róla - bosszankodott a villamos. - Napközben milyen könnyedén átsiklok rajta, most meg majdnem a nyakamat törte."

Csúfos vége lehetett volna a szökésnek, vált még sápadt-sárgábbá, ahogy ismét egyenesbe érve végiggondolta, mi történt. Rettenetes volt még elképzelni is, hogy ott fekszik tehetetlenül, oldalra dõlve, reménytelen állapotban, összetört testtel, bámészkodóktól körülvéve. Hallgatni a megjegyzéseiket, és várni a nagy darus villamosmentõt, hogy segítsen rajta. Megtörténhetett volna, hogy azt mondják: ezt már nem érdemes megjavítani, soha nem lenne belõle épkézláb villamos, s a kocsiszín helyett a roncstelepen találja magát. Nemcsak a szíve, minden porcikája belesajdult a gondolatba, hogy akkor soha többet nem láthatná a társait, nem futkoshatna csilingelve a síneken. "Ezúttal szerencsém volt" - állapította meg elégedetten, s megmenekülésének örömére kettõt csöngetett. Komor gondolatait elhessegetve dünnyögte:

- Máskor jobban vigyázok magamra.

A villamos a megszokott út végéhez közeledett. Ezerszer végigjárta már, régóta ismert fák, bokrok, házak mellett suhant tova a nagy vállalkozástól nekihevülve, kicsit aggódva, kicsit büszkén, s alig várta, hogy új látnivalókkal kecsegtetõ sínekre térhessen. Idõnként váltókon döccentek a kerekek. Ilyenkor egy icipicit csöngetett. Nem élesen, nem is hosszan, nehogy fölébressze a környék lakóit, éppen csak akkorát, amellyel, mint egy fejbiccentéssel, üdvözölte az összefutó síneket.

Ugyancsak nekilendült már, amikor végre letért megszokott napi pályájáról. Néhány rosszul kivilágított kirakatnál és hiányos neonreklámnál nem látott egyebet. Megpróbálta elolvasni õket, de futtában sehogyan se tudta megfejteni az értelmetlen feliratokat. Hú..olt - villogott vörösen jobbról egy ház falán. Balról meg zöld betûk hunyorogtak: .apír író.zerek. "Ezért ugyan kár volt megszökni. Mi van ezen olyan csodálatos?" - gondolta csalódottan, s már éppen bánni kezdte, hogy elcsavargott, amikor egyszer csak hirtelen eltûntek mellõle a házak, és mint egy óriási képeskönyvben, ott látta maga elõtt a kivilágított, gyönyörû várost. Szinte beleszédült a látványba. A hídra érve eszeveszett rohanása is lelassult. Andalogva gurult végig a síneken, nem gyõzött betelni az elébe táruló mesevilággal.

- Ez hát az ország fõvárosa, s alattam ez a széles folyam a Duna - motyogta álmélkodva.

Elsõnek az Országház hatalmas tömbjén akadt meg a tekintete. A kivilágított csipkés tornyokon, a méltóságteljesen fölébük magasodó kupolán, a hegyébe tûzött vörösen izzó, ötágú csillagon, majd a Lánchíd pompás villanyfüzére kápráztatta el. A Halászbástyán, a Mátyás-templom magasba törõ tornyán is volt mit nézni. Messzebbrõl a Gellérthegy, a Felszabadulási emlékmû város fölé emelkedõ nõalakja sejlett, kezében a béke olajágával. A Margitsziget színesen kivilágított szökõkútjához hasonlót sem látott még. S a vízben kétoldalt, mintha egy dúsgazdag, láthatatlan óriás hintette volna szét mérhetetlen kincseit, ragyogtak a part menti lámpák gyémántos fényei. Valósággal káprázott belé a szeme, amint imbolyogtak a szélesen hömpölygõ vízen.

- Csodálatos, csodálatos - rebegte meghatottan, s úgy tapasztalta, a szokottnál hevesebben ver a szíve, és most érzi igazán magáénak ezt a várost, hogy eddig nem látott, ismeretlen arcát is megismerte.

"Milyen szép és milyen nagy az én hazám - tûnõdött a hídon ballagva, jobbra-balra tekingetve. Eddig soha nem érzett öröm, büszkeség járat át. - Igazából csak azt lehet szeretni, amit ismerünk - bölcselkedett. - Tulajdonképpen minden villamost, bárhol jár is, végig kellene vinni az egész városon, hogy ne csak egy parányi részt lásson belõle, hanem az egészet; hogy ne csak a saját járatát érezze magáénak, hanem valamennyit."

Lassan túljutott a hídon, a Körút kivilágított kirakatai, tarka fényreklámjai között bandukolt. Mi tagadás, a szokatlan éjszakai kirándulástól elfáradt egy kicsit. A sok látnivalótól szédült a feje, áramszedõje összecsuklott, alig tudott visszakapaszkodni a vezetékhez. Kerekei is nehezen engedelmeskedtek akaratának. Szánalmas vánszorgás volt ez már, nem az indulás kiváncsiságtól fûtött, izgalommal teli, büszke robogása. Az elnehezült kerekek végül is megálltak, s a villamos ott állt tehetetlenül a széles úttest közepén. Hiába erõlködött, moccanni sem tudott többet. Megszeppenve tekingetett jobbra-balra, de a néptelen utcán senki nem akadt, aki segített volna rajta. "S ugyan melyik járókelõ ért a villamoshoz? Ha most itt lenne a villamosok jó öreg doktora, az biztosan segítene rajtam, nem hagyná, hogy csúfságra itt ácsorogjak - gondolta keserûen -, hiszen a villamosoknak az a dolguk, hogy menjenek."

A bajba jutott villamost lelkiismeret-fudalás gyötörte. Egyszeriben eszébe jutott a kocsiszín, a szökés, s elképzelte, hogy a gondozásával megbízott öreg lakatos mennyire megijedhetett, amikor vacsoráját befejezve, hûlt helyét találta.

Valóban így volt. Nem kapkodta el az evést, elég hosszú az éjszaka, így is jutott elegendõ idõ, hogy valamennyi villamost végigvizsgáljon. Komótosan elpakolta a maradék ételt, bekattintotta a bicskáját, zsebre tette, azután fogta a szerszámosládáját, és mit sem sejtve elindult szokásos körútjára. Egyik villamoson is igazított valamit, a másikon is, s csak akkor gyökerezett földbe a lába, amikor odaért, ahol a szökevény villamosnak kellett volna állnia.

- Ez meg hova tûnt? - hüledezett.

Nem akart hinni a szemének. Forgatta a fejét jobbra-balra, majd a nyaka tekeredett ki, de bizony hiába.

- A föld nem nyelhette el - okoskodott, s ebben volt igazság, mert a föld még soha, egyetlen villamost sem nyelt el.

De nem azért volt õ sok év óta a villamosok doktora, hogy azonnal rá ne jött volna, mi történt. Csak a homlokára kellett csapni, máris megoldódott a rejtély.

- Hát persze! - Olyat kiáltott, hogy hangja visszhangozva háromszor is körbejárta a hatalmas csarnokot. - Nem volt jól befékezve, a sínek meg lejtenek, és amíg én békésen eszegettem, szépen megszökött.

Ijedsége vagy haragja volt-e nagyobb, nehéz lett volna megállapítani. Mindenesetre, amikor a szerszámosládáját hirtelenjében ledobta, akkorát dörrent, mint egy ágyú.

Riadtan rezzentek össze a szunyókáló villamosok. Álmukból ébredve ijedten néztek egymásra.

- Mi az? Mi történt?

Egyikük sem tudott semmit. Csak a vállukat vonogatták álmosan.

- Megállj, te csavargó! Majd adok én neked! - hallották az öreg hangját. - Mindjárt visszahozlak - mondta, azzal fölugrott a legközelebbi villamosra, és kirobogott vele a kocsiszínbõl.

A távolabb állók az egészbõl nem értettek semmit.

- Mondjátok már, mi történt?! - kiáltottak át a többiek feje fölött.

- Megszökött egy villamos. Az, amelyik Hûvösvölgybe jár - hallatszott a csarnok túlsó végébõl.

- Nahát! - álmélkodtak többen is. - Ilyesmi még soha nem történt! Éjnek idején csak úgy megszökni! Egyedül, vezetõ nélkül elcsavarogni? Hogyan gondolhatott ilyet?

- Biztosan te beszélted tele a fejét, azért ment el - neheztelt valamelyik a körúti villamosra.

Az védekezõn felcsattant:

- Én igazán nem tehetek róla, hogy megszökött! Azért, mert elmondtam, minden milyen más odaát, a Duna túloldalán, még nem kellett volna megszöknie.

Elvitatkoztak még egy ideig, végül egy kivénhedt, örökké álmos, köszvényes kerekû villamos elunta a csetepatét, és nagyot csöngetett.

- Elég legyen már a sok beszédbõl! Aludni akarok!

Sorra elcsendesedtek valamennyien, s ki elõbb, ki utóbb, újra álomba szenderült. Eközben az öreg villamosdoktor meg robogott az elcsavargott villamos után. Fogalma sem volt, mikor lódult neki a szökevény. Arról sem, hogy merre jár, nem ütközött-e neki valaminek, esetleg kisiklott, s akkor õt vonják felelõsségre, õ lesz a hibás, miért nem vigyázott rá jobban.

- Mennyi bajt, micsoda kárt okozhat a felelõtlenség - dünnyögte bosszúsan, verejtékezõ homlokát törülgetve.

Az elágazásnál megállt egy pillanatra, merre menjen. Jó ösztönének köszönhette, hogy helyes irányba indult. Idõbe telt, míg végre meglátta, amit keresett. Lekókadt áramszedõvel olyan gyámoltalanul árválkodott a sínen, hogy majdnem megsajnálta. Lefékezett mögötte, fülön, akarom mondani, ütközõn fogta, odaerõsítette az õ villamosához, és elindult vele visszafelé. Ami szidást a gondozójától kapott, sok lenne elmondani, ezért inkább a fantáziátokra bízom, gondoljon ki-ki, amit akar.

A szökevény bûntudatosan hallgatta. Mit is mondhatott volna? Belátta, megérdemli a korholást. Azért, ha az öreg lakatos ért a villamosok nyelvén, megkérte volna, hogy ne haragudjon, nem akart õ semmi rosszat. A kíváncsiságának engedett csak, amikor elcsavargott. Igaz, ezért nem jár dicséret, de ígéri, ezentúl a helyén marad.

A képekért köszönet Németh Zoltán Ádámnak.