László Gyula:
A csavargó villamos
A villamos már befejezte szokásos napi munkáját,
ott állt társaival együtt éjszakai pihenõhelyükön,
a hatalmas kocsiszínben. Várta, hogy a gondozásával
megbízott lakatos elvégezze rajta az ellenõrzõ
vizsgálatot, nincs-e valami baja, amit sürgõsen orvosolni
kell, hogy másnap újra végigcsörömpölhessen
megszokott útvonalán, a Moszkva tértõl a Hûvösvölgybe
és vissza. Mi tagadás, unalmas dolog évek óta
ide-oda járni, nem csoda hát, ha dohogott miatta:
- Én miért nem mehetek másfelé is, mint a többiek?
- Mindenkinek megvan a maga útja. Te a kirándulókat
viszed a hegyek lábához, a zöldbe, én meg a Duna
túloldalán, Pest házai között cipelem az
utasokat - mondta a mellette lévõ villamos.
Alig ismerte, néhány napja került közéjük,
egy szót sem váltottak még addig. Talán egyenesen
a gyárból került ide, egyetlen karcolás sem éktelenkedett
szép sárga testén. De nem hivalkodott vele, szerényen
meghúzódott a többiek között, mint aki tudja,
hogy egyszer õ is megöregszik, megkopik, lepattogzik róla
a festék, mint elégedetlenkedõ társáról.
- A te életed mégis más, változatosabb, színesebb,
nem olyan egyhangú, mint az enyém - hallatszott ismét
panaszkodón.
- Minden munka szép, ha jókedvûen, odaadással
végezzük - vélekedett a másik.
- Szerintem csakugyan nagyon rossz lehet neked - szólt át
a harmadik vágányról egy eddig csöndesen pihenõ
villamos. - Tudod mennyi szépség, érdekesség
van bent a városban? Elámulnál rajta, ha egyszer láthatnád.
A csábító szavakat nem tudta elfelejteni a régi,
kopott villamos. "Miért ne láthatnám egyszer én
is ezt a sok csodálatosságot?" - tûnõdött,
s bárhogy erõltette is, nem jött álom a szemére.
A többiek körülötte már mind aludtak, hogy kipihenjék
egész napi fáradalmukat, csak õ töprengett, vágyakozott
a hallomásból ismert csodák után.
A hatalmas csarnok sínein sok-sok villamos pihent. Olyan csönd
volt körülöttük, hogy ha a villamosok szuszognának
álmukban, hallani lehetett volna. Olykor egy kék munkaruhába
bújt ember megált valamelyik elõtt, s akár
a doktor a beteget, gondosan megvizsgálta a jármû szívét:
a motort, aztán ment tovább a másikhoz, hogy azt is
szemügyre vegye. Néha lehetett csak hallani egy-egy hangos
kalapácsütést, a reszelõ alatt feljajduló
vas sikoltását.
A mennyezetrõl csaknem a földig érõ ablakon bekandikált
a hold, s hogy semmi érdekeset nem látott, elbújt
a felhõk mögé. Õsz felé járt, hûvös
volt már az éjszaka, fázhatott, azért lehetett
olyan sápadt, s betakaródzott kicsit.
Amikor újra kidugta kerek képét a felhõk mögül,
a villamosok ügyes kezû doktora éppen letette szerszámait.
Kezet mosott, és leült a kocsiszín távoli sarkába
falatozni, mert igencsak megéhezett a sok jövés-menésbe.
- Ó, ha egyszer én is eljuthatnék a nagy folyón
túlra! - sóhajtotta a sorsa miatt szomorkodó villamos,
de senki nem válaszolt neki.
Vágyaival már csak õ volt ébren. A széles
kapu tárva-nyitva. Kinézett az utcára. A hold megint
elbújt a felhõk mögött, néhány bágyadt
villanykörte világított csak, de messze-messze színes
fényeket sejtett az ég alján.
- Oda akarok menni, oda - suttogta vágyakozva, s izgalmában
addig-addig mocorgott, amíg egyszer csak kiengedett a fék,
megmozdultak a kerekek, és szép lassan kigurult a kocsiszínbõl.
Maga is meglepõdött, kicsit meg is ijedt, de ha már
egyszer elindult, nem állhatott meg. Csöndben, szinte hangtalanul
mondott búcsút otthonának. Az öreg lakatos semmit
nem vett észre, jóízûen eszegetett kis asztalkája
fölé hajolva.
Az ismét kibukkanó hold csodálkozva bámulta
a szokatlan eseményt, s ha szólni tud, talán le is
kiált a villamosnak: "Hová-hová, te szökevény?
Mi dolog az, éjnek idején csak úgy otthagyni a többieket,
bajba keverni azt a jó öreget, aki gondodat viseli? - De mivel
a hold nem tud beszélni, csak a fejét csóválta
rosszallón: - Haszontalan villamos, csavarogni megy, ahelyett hogy
pihenne. Hogyan akar holnap munkába menni?'
Gondolt is most ezzel a távoli, ismeretlen cél felé
guruló villamos! Számára egy volt a fontos: minél
messzebb jutni, ismeretlen síneken bebarangolni a várost.
A kerekei mind gyorsabban forogtak, s a robogástól szinte
megmámorosodva kiáltotta:
- Szabad vagyok! Oda megyek, ahova akarok!
Csakugyan senki nem állta útját. A lakottabb területen
néhány késõi járókelõ
megállt, rácsodálkozott.
- Nini, ez a villamos magától megy! Furcsa - mondták
s mentek tovább.
- No lám, hogy megcsodálnak - örvendezett a villamos.
- Napközben bezzeg mindig szidnak: soká jövök, lassan
járok, kényelmetlenek az üléseim, meg hogy összerázom
õket, s úgy zörgök, olyan hangos vagyok, hogy a
saját szavukat nem értik. Most alighanem szívesen
felülnének rán, hogy ne kelljen gyalogolniuk.
Soha nem látott barlangjából elõbújt
a szél, jobbról-balról meglegyintette az út
menti fákat. Számlálatlanul hullt a sok levél,
táncra perdült velük. Egy fiatalember fejérõl
lekapta a kalapot, karika módjára hajtotta maga elõtt;
tulajdonosa bukdácsolva futott utána.
A villamosnak jó szíve volt, egyszeriben elfelejtette, hogyan
beszélnek róla napközben. "Megállok - gondolta
-, és felveszem õket." De hiába volt meg benne a jó
szándék, a kerekei nem engedelmeskedtek akaratának.
"Talán jobb is így - nyugtatgatta magát. - Hátha
nem tudnék újra elindulni." Még a gondolatától
is megijedt. A tervét mindenképpen meg akarta valósítani.
- Vigyázz! - sikoltott a sín.
Bámészkodásából fölriadva, most
vette csak észre, hogy egy éles kanyarhoz érkezett.
Ekkor ijedt meg igazán. Rémülten meredt maga elé.
Minden ügyességére szükség volt, hogy egyensúlyát
megtarthassa, s ki ne vágódjon a nagy lendülettõl
az úttest közepére. Az ablakok így is kétségbeesve
kiabáltak:
- Jaj! Jaj! Végünk van!
"Villamosemlékezet óta létezik ez a kanyar, mégis
megfeledkeztem róla - bosszankodott a villamos. - Napközben
milyen könnyedén átsiklok rajta, most meg majdnem a
nyakamat törte."
Csúfos vége lehetett volna a szökésnek, vált
még sápadt-sárgábbá, ahogy ismét
egyenesbe érve végiggondolta, mi történt. Rettenetes
volt még elképzelni is, hogy ott fekszik tehetetlenül,
oldalra dõlve, reménytelen állapotban, összetört
testtel, bámészkodóktól körülvéve.
Hallgatni a megjegyzéseiket, és várni a nagy darus
villamosmentõt, hogy segítsen rajta. Megtörténhetett
volna, hogy azt mondják: ezt már nem érdemes megjavítani,
soha nem lenne belõle épkézláb villamos, s
a kocsiszín helyett a roncstelepen találja magát.
Nemcsak a szíve, minden porcikája belesajdult a gondolatba,
hogy akkor soha többet nem láthatná a társait,
nem futkoshatna csilingelve a síneken. "Ezúttal szerencsém
volt" - állapította meg elégedetten, s megmenekülésének
örömére kettõt csöngetett. Komor gondolatait
elhessegetve dünnyögte:
- Máskor jobban vigyázok magamra.
A villamos a megszokott út végéhez közeledett.
Ezerszer végigjárta már, régóta ismert
fák, bokrok, házak mellett suhant tova a nagy vállalkozástól
nekihevülve, kicsit aggódva, kicsit büszkén, s
alig várta, hogy új látnivalókkal kecsegtetõ
sínekre térhessen. Idõnként váltókon
döccentek a kerekek. Ilyenkor egy icipicit csöngetett. Nem élesen,
nem is hosszan, nehogy fölébressze a környék lakóit,
éppen csak akkorát, amellyel, mint egy fejbiccentéssel,
üdvözölte az összefutó síneket.
Ugyancsak nekilendült már, amikor végre letért
megszokott napi pályájáról. Néhány
rosszul kivilágított kirakatnál és hiányos
neonreklámnál nem látott egyebet. Megpróbálta
elolvasni õket, de futtában sehogyan se tudta megfejteni
az értelmetlen feliratokat. Hú..olt - villogott vörösen
jobbról egy ház falán. Balról meg zöld
betûk hunyorogtak: .apír író.zerek. "Ezért
ugyan kár volt megszökni. Mi van ezen olyan csodálatos?"
- gondolta csalódottan, s már éppen bánni kezdte,
hogy elcsavargott, amikor egyszer csak hirtelen eltûntek mellõle
a házak, és mint egy óriási képeskönyvben,
ott látta maga elõtt a kivilágított, gyönyörû
várost. Szinte beleszédült a látványba.
A hídra érve eszeveszett rohanása is lelassult. Andalogva
gurult végig a síneken, nem gyõzött betelni az
elébe táruló mesevilággal.
- Ez hát az ország fõvárosa, s alattam ez a
széles folyam a Duna - motyogta álmélkodva.
Elsõnek az Országház hatalmas tömbjén
akadt meg a tekintete. A kivilágított csipkés tornyokon,
a méltóságteljesen fölébük magasodó
kupolán, a hegyébe tûzött vörösen izzó,
ötágú csillagon, majd a Lánchíd pompás
villanyfüzére kápráztatta el. A Halászbástyán,
a Mátyás-templom magasba törõ tornyán
is volt mit nézni. Messzebbrõl a Gellérthegy, a Felszabadulási
emlékmû város fölé emelkedõ nõalakja
sejlett, kezében a béke olajágával. A Margitsziget
színesen kivilágított szökõkútjához
hasonlót sem látott még. S a vízben kétoldalt,
mintha egy dúsgazdag, láthatatlan óriás hintette
volna szét mérhetetlen kincseit, ragyogtak a part menti lámpák
gyémántos fényei. Valósággal káprázott
belé a szeme, amint imbolyogtak a szélesen hömpölygõ
vízen.
- Csodálatos, csodálatos - rebegte meghatottan, s úgy
tapasztalta, a szokottnál hevesebben ver a szíve, és
most érzi igazán magáénak ezt a várost,
hogy eddig nem látott, ismeretlen arcát is megismerte.
"Milyen szép és milyen nagy az én hazám - tûnõdött
a hídon ballagva, jobbra-balra tekingetve. Eddig soha nem érzett
öröm, büszkeség járat át. - Igazából
csak azt lehet szeretni, amit ismerünk - bölcselkedett. - Tulajdonképpen
minden villamost, bárhol jár is, végig kellene vinni
az egész városon, hogy ne csak egy parányi részt
lásson belõle, hanem az egészet; hogy ne csak a saját
járatát érezze magáénak, hanem valamennyit."
Lassan túljutott a hídon, a Körút kivilágított
kirakatai, tarka fényreklámjai között bandukolt.
Mi tagadás, a szokatlan éjszakai kirándulástól
elfáradt egy kicsit. A sok látnivalótól szédült
a feje, áramszedõje összecsuklott, alig tudott visszakapaszkodni
a vezetékhez. Kerekei is nehezen engedelmeskedtek akaratának.
Szánalmas vánszorgás volt ez már, nem az indulás
kiváncsiságtól fûtött, izgalommal teli,
büszke robogása. Az elnehezült kerekek végül
is megálltak, s a villamos ott állt tehetetlenül a széles
úttest közepén. Hiába erõlködött,
moccanni sem tudott többet. Megszeppenve tekingetett jobbra-balra,
de a néptelen utcán senki nem akadt, aki segített
volna rajta. "S ugyan melyik járókelõ ért a
villamoshoz? Ha most itt lenne a villamosok jó öreg doktora,
az biztosan segítene rajtam, nem hagyná, hogy csúfságra
itt ácsorogjak - gondolta keserûen -, hiszen a villamosoknak
az a dolguk, hogy menjenek."
A bajba jutott villamost lelkiismeret-fudalás gyötörte.
Egyszeriben eszébe jutott a kocsiszín, a szökés,
s elképzelte, hogy a gondozásával megbízott
öreg lakatos mennyire megijedhetett, amikor vacsoráját
befejezve, hûlt helyét találta.
Valóban így volt. Nem kapkodta el az evést, elég
hosszú az éjszaka, így is jutott elegendõ idõ,
hogy valamennyi villamost végigvizsgáljon. Komótosan
elpakolta a maradék ételt, bekattintotta a bicskáját,
zsebre tette, azután fogta a szerszámosládáját,
és mit sem sejtve elindult szokásos körútjára.
Egyik villamoson is igazított valamit, a másikon is, s csak
akkor gyökerezett földbe a lába, amikor odaért,
ahol a szökevény villamosnak kellett volna állnia.
- Ez meg hova tûnt? - hüledezett.
Nem akart hinni a szemének. Forgatta a fejét jobbra-balra,
majd a nyaka tekeredett ki, de bizony hiába.
- A föld nem nyelhette el - okoskodott, s ebben volt igazság,
mert a föld még soha, egyetlen villamost sem nyelt el.
De nem azért volt õ sok év óta a villamosok
doktora, hogy azonnal rá ne jött volna, mi történt.
Csak a homlokára kellett csapni, máris megoldódott
a rejtély.
- Hát persze! - Olyat kiáltott, hogy hangja visszhangozva
háromszor is körbejárta a hatalmas csarnokot. - Nem
volt jól befékezve, a sínek meg lejtenek, és
amíg én békésen eszegettem, szépen megszökött.
Ijedsége vagy haragja volt-e nagyobb, nehéz lett volna megállapítani.
Mindenesetre, amikor a szerszámosládáját hirtelenjében
ledobta, akkorát dörrent, mint egy ágyú.
Riadtan rezzentek össze a szunyókáló villamosok.
Álmukból ébredve ijedten néztek egymásra.
- Mi az? Mi történt?
Egyikük sem tudott semmit. Csak a vállukat vonogatták
álmosan.
-
Megállj, te csavargó! Majd adok én neked! - hallották
az öreg hangját. - Mindjárt visszahozlak - mondta, azzal
fölugrott a legközelebbi villamosra, és kirobogott vele
a kocsiszínbõl.
A távolabb állók az egészbõl nem értettek
semmit.
- Mondjátok már, mi történt?! - kiáltottak
át a többiek feje fölött.
- Megszökött egy villamos. Az, amelyik Hûvösvölgybe
jár - hallatszott a csarnok túlsó végébõl.
- Nahát! - álmélkodtak többen is. - Ilyesmi még
soha nem történt! Éjnek idején csak úgy
megszökni! Egyedül, vezetõ nélkül elcsavarogni?
Hogyan gondolhatott ilyet?
- Biztosan te beszélted tele a fejét, azért ment el
- neheztelt valamelyik a körúti villamosra.
Az védekezõn felcsattant:
- Én igazán nem tehetek róla, hogy megszökött!
Azért, mert elmondtam, minden milyen más odaát, a
Duna túloldalán, még nem kellett volna megszöknie.
Elvitatkoztak még egy ideig, végül egy kivénhedt,
örökké álmos, köszvényes kerekû
villamos elunta a csetepatét, és nagyot csöngetett.
- Elég legyen már a sok beszédbõl! Aludni akarok!
Sorra elcsendesedtek valamennyien, s ki elõbb, ki utóbb,
újra álomba szenderült. Eközben az öreg villamosdoktor
meg robogott az elcsavargott villamos után. Fogalma sem volt, mikor
lódult neki a szökevény. Arról sem, hogy merre
jár, nem ütközött-e neki valaminek, esetleg kisiklott,
s akkor õt vonják felelõsségre, õ lesz
a hibás, miért nem vigyázott rá jobban.
- Mennyi bajt, micsoda kárt okozhat a felelõtlenség
- dünnyögte bosszúsan, verejtékezõ homlokát
törülgetve.
Az elágazásnál megállt egy pillanatra, merre
menjen. Jó ösztönének köszönhette, hogy
helyes irányba indult. Idõbe telt, míg végre
meglátta, amit keresett. Lekókadt áramszedõvel
olyan gyámoltalanul árválkodott a sínen, hogy
majdnem megsajnálta. Lefékezett mögötte, fülön,
akarom mondani, ütközõn fogta, odaerõsítette
az õ villamosához, és elindult vele visszafelé.
Ami szidást a gondozójától kapott, sok lenne
elmondani, ezért inkább a fantáziátokra bízom,
gondoljon ki-ki, amit akar.
A szökevény bûntudatosan hallgatta. Mit is mondhatott
volna? Belátta, megérdemli a korholást. Azért,
ha az öreg lakatos ért a villamosok nyelvén, megkérte
volna, hogy ne haragudjon, nem akart õ semmi rosszat. A kíváncsiságának
engedett csak, amikor elcsavargott. Igaz, ezért nem jár dicséret,
de ígéri, ezentúl a helyén marad.